Reggeli slow

Minden reggel tartogat valami meglepetést. Hiába a menetrend, mindig becsúszik valami váratlan. Így a rejtélyes időalagút, ami az iskoláig vezet, mindig beszippantja a gondosan betárazott extra perceket, amiket már rutinosan beütemeztünk az évek folyamán. Otthon gyakran lett késés a vége, itt viszont valamilyen varázslatos oknál fogva még sosem késtünk el a suliból, pedig autó híján a bicikli/gyalog/roller/busz verziókat is kipróbáltuk már esőben, szélben, napsütésben. A másik nagyszerű dolog, hogy nincs beírás, igazolatlan perc-gyűjtés ha elkésik valaki, ezért nincs is feszülés emiatt. 

Mindhárman nehezen ébredünk, elég szétszórtak is vagyunk, de tisztában vagyunk vele. Tenni annyit tudunk, hogy felkelünk jóval korábban (már amikor sikerül), kényelmesen megreggelizünk ééés kezdődik az ámokfutás. (Nem akarom tudni milyen lehet egy háromgyerekes család reggeli indulása. Én néha már ettől kikészülök, amit mi művelünk kicsiben. :D)

Habár itt van egy extra óránk, mert a legtöbb napon 9-kor kezdődik a suli. (Viszont az agyunk csak nem akar átállni erre az időzónára, ezért ez a plusz egy óra, mínusz az egy óra időeltolódás az pont egyenlő nullával.) A káosz 30-kor kezd beindulni. Rejtély mi történik az idővel, mert egészen addig úgy tűnik, minden a helyén van. Ilyenkor szokta bedobni valamelyikőnk, hogy: "Naaa, kártyázunk még egyet?" Minden reggel 45-kor már az ajtóban várok Szonjára, aki persze akkor találja ki, hogy nincs nála pulcsi, elfelejtette a kulacsot újratölteni, vagy a kikészített szendvicset eltenni, nem a megfelelő napszemüveg van rajta, a kulcstartóra még három biszbaszt fel kell akasztani, hogy passzoljon a hátizsákon lévő kitűzőkhöz, a bukósisak lemaradt, a cipő egyik pompomja leszakadt, a képzeletbeli kutya kiszökött az ajtón. 

Vagy én rohangálok vissza, hogy uhhh, a telefonom a konyhapulton maradt, nincs nálam extra pulcsi, a másik táskámban maradt a pénztárca, a lakáskulcs az ajtóban maradt. 

Szilárd kb. 20 perccel korábban indul a másik irányba. Na ő sosem rohangál vissza az ajtóból. Ő fél órával később szokta felfedezni, hogy mi maradt otthon... :D

Ez a reggel is úgy indult mint mindig:

- Szonja induljunk már el, tíz perc múlva becsengetnek
- Nyugi anya, nem fogunk elkésni, már mindent eltettem - és közben kiköti a cipőjét, kiboritja belőle a kavicsokat, majd újra nekiáll masnit kötni...

Két perc múlva kitoljuk a bicikliket a tárolóból, kikanyarodunk a járdára, megelőzzük a fiút, aki minden reggel ilyenkor megy a vonathoz, szemünkbe süt a nap, arcunkba fúj a szél, Szilárd jön szembe, mert otthon felejtette a laptopját, emelkedő következik, Szonja megjegyzi, hogy deutálokbiciklizni, de azért teker, mert hamarosan jön a kedvenc részünk a kanyarodó óriáslejtő, amin úgy begyorsul a bicikli fékezés nélkül, hogy már megfordult a fejemben, hogy veszek magamnak is egy bukósisakot, mert fékezni viszont sajnálok egy ilyen jó terepen. Szonja általában mögöttem jön, lassabban, mert ő még mindig szeret szórakozni a váltóval. Sokáig 4-es sebességgel indult neki az emelkedőnek és 1-es sebességben tekert lefelé a lejtőn. Amivel nekem nincs bajom, csak szerintem elég fárasztó. (Ahogy az én instrukciómat hallgatni is az, úgyhogy egy idő után befogtam és hagyom inkább a saját tempójában.)

Szóval épp a kedvenc lejtőnkön lobogunk lefelé, amikor hallom a hangját a hátam mögött:

- Anyaaaaa!
- Igen, Szonja?
- Leesett a lánc!
Sóhajtva behúzom a féket, lelassítok. És valóban.
- Akkor hiába tekersz ennyire. Szerintem álljunk meg.
- Ahh, pedig azt hittem sikerült mínusz egyesbe tenni a váltót és azért ilyen könnyű tekerni... -  csivitel viccelődve és közben félrehúzódunk. - Na, most már tuti el fogunk késni - vált aggodalmasra.
- Nyugi Szonja, nem késünk el - nyugtatom meg és a mínusz egyes váltón kuncogok magamban, hogy ő a "slow"-t mennyire képes a végletekig fokozni és már fordítom is fejre a biciklijét, hogy visszategyem a láncot, amit utoljára szerintem 30 évvel ezelőtt csináltam. De úgy tűnik ezt sem lehet elfelejteni, benne van a "biciklis rutincsomagban".
- Ennyi? - néz rám meglepetten, amikor visszafordítom alá a bringát és próbálom nem az arcomba törölni az olajos kezeimet.
- Igen, és remélem figyeltél, mert legközelebb már neked kell csinálni. :) De most gyerünk, mert elkésünk - adom a szokásos figyelmeztetést.
- Nyugi anya, nem késünk el - kapom a magabiztos választ.
- Ühüm...

De még a lakat a számzárral hátra van, ami egy külön kabaré minden reggel.

Újraindítás

Hogy tényleg olyan-e a finn oktatás, amilyennek a világhíre beállítja? Így egy nap tapasztalata alapján nem tudom megítélni, de azt látom és érzem, hogy ezek az emberek itt északon tényleg tudják hogyan kell ÉLNI!

Több mint 10 éve jártunk itt először, 5 éve éltünk már itt pár hónapig de az elmúlt másfél hónap alatt is csupa jó dolgokat tapasztaltunk. (Na jó rosszat is, de az utóbbi időben jobban szeretek inkább a jóra koncentrálni.) 

Jó magyar szokás szerint akkor kezdem a rosszal:

Itt is extrém hőség van - bár amikor megérkeztünk júniusban, voltak napok, amikor még télikabátban jártunk. Már túlestem egy sirály által elkövetett tolvajláson is (meg is tanultam hogy az őrizetlenül hagyott szendvicsemnek hamarabb lába kél, mint a biciklin hagyott táskámnak vagy a lezáratlan biciklimnek.) Habár Szonja látott valahol valamit a "helsinki zsebtolvajokról" akik szerinte csak zsebből lophatnak, táskákból nem :D Szerintem meg valami helyi rockbanda lehet.

Maga a költözés nem volt egy leányálom és volt pár körünk a bürokrácia hivatalos útvesztőiben is, kissé bele is őszültem és talán a homlokráncaim is karakteresebbek lettek, de ez a felnőtt élet velejárója, nah. Végülis nem egy mesébe csöppentünk, bár néha tényleg az az érzésem, hogy egy másik bolygóra érkeztünk azon a bizonyos júniusi napon. Nem részletezem az utóbbi pár hónap vergődéseit, problémáit, lemondásait, mindenki sejtheti, hogy egy újrakezdés nem véletlen következik be és messze nem csak boldog pillanatokból áll - habár nagy lendületet tud adni. 

Eközben észérvekkel motiválni egy 9 évest egy olyan életről, amiről te magad sem tudod még milyen lesz, hát nem kis kihívás. :D 

Igen, Szonja kicsit kiakadt, amikor megtudta, hogy itt jóóóval korábban véget ér a vakáció mint otthon, és augusztus közepén neki már menni kell, míg otthon még 2,5 hét nyár vár a barátokra, de persze megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor megtudta, hogy cserébe 

(És akkor most jön a jó része:)

- június 1-én ő már a lábát lógathatja újra

- a tanórák reggel később kezdődnek mint otthon (8:15, 9:00 vagy 10:15) (na, ez a hír igazán felvillanyozta)

- ráadásul kezdéstől függően hamarabb véget is ér a nap az iskolapadban és ebben már a fél órás ebédszünet is benne van (12:00, 13:00 vagy 14:00) (újabb örömujjongás)

- nincs kötelező napközi, mindenki engedélykérés nélkül mehet haza egyedül vagy a barátaival vagy akivel akar ha kicsengettek az utolsó óráról (itt a 6-7 éves gyerekek is szülői felügyelet nélkül közlekednek vonaton, vásárolnak boltban)

- nincs évnyitó ünnepség, nem kell ünneplőruhába öltözni, műsorra készülni

- az iskolai bicikliparkoló kihasználtabbnak tűnik mint az autóparkoló

- a tanszerlistától viszont én dobtam egy hátast: 

hátizsák, tolltartó, ceruza, radír, váltócipő, sportruházat, törölköző és lelkes hozzáállás a finn nyelvtanuláshoz 

Ennyi?! Néztem és forgattam a papírt döbbenten. Otthon egy A/4-es listával rohangáltam augusztus utolsó hetében a többi kétségbeesett szülővel tülekedve a tanszerekért a papír- aztán a wcpapír-szalvéta-papírzsebkendő-szappan kupacért a háztartási osztályon. 

Azt azért megjegyzem, hogy hely - és anyanyelvi angoltudás - hiányában nem egy nemzetközi iskolába irattuk Szonját, hanem egy "mezei" finn ingyenes államiba, ahol a külföldről érkező "migráns" gyerekek egy előkészítő év keretében finnül tanulnak egy évig (és mellette zenét, természetismeretet, rajzot, matekot és angolt is) extraként pedig a saját anyanyelvükön is biztosítva van heti egy óra. Ők a multikulti osztály. Többen bizonyára felszisszentek a hír hallatán, hogy ótejóég milyen társaságba keverjük a lányunkat. Tizenkét 9-12 éves külföldi gyerek, egy tanár és egy pedagógiai asszisztens. Aztán egy év múlva mehet az "igazi" finn osztályba, ahol további lehetőségek várják. Szülőként úgy éreztük nem akkora kicseszés ez a gyerekünkkel. Ráadásul az, hogy nyitott maradhat a többi kultúra iránt is, ez csak többet adhat neki.

- az iskolaépület tágas, napfényes (mondjuk most nyáron könnyű, hiszen egy átlagos finn nyári éjszakára éppúgy igaz az állítás, hogy napfényes) 

- az épület és az udvar tele van közösségi terekkel, asztalokkal, székekkel, padokkal, kuckókkal, de a teremben mindenkinek saját padja van

- az iskola körül nincs kerítés (ez volt az első, amit szemet szúrt Szonjának)

- 14 hinta van az udvaron (ez volt a második)

- kosárlabdapályák, játszóterek, focipályák egymás hegyén hátán, de mellette erdő, sziklák, bicikliút a végtelenbe (ráadásul egy uszoda is van az iskola mellett)

- a könyvtárak valami csodák (ez egy külön fejezet)

- a "Milyen volt az ebéd?" kérdésre olyan választ kaptam tegnap az én überválogatós gyerekemtől, hogy elfelejtettem levegőt venni: "Finom volt! Mindet megettem és salátat is ettem hozzá. És lehetett választani vizet vagy tejet mellé." 

- a tanárnő megadta a telefonszámát e-mail címét és többször felhívta a szülők figyelmét, hogy kommunikáljunk minél többet, bátran keressük őt bármikor, személyesen vagy bármilyen csatornán 

Szóval elég sok pozitív benyomás ért minket az első iskolai napon. Sejtem, hogy ez idővel szépen megkopik, napi rutinná alakul, jönnek majd még itt is nehézségek (például halételek a menzán... muhahha, ennél nagyobb bajunk ne legyen), ráadásul a hideg meg a sötét kikészít majd, amikor reggel esőben is biciklire kell ülni, de mégis az van, hogy jobb mint otthon. Mert látom és ismerem a gyerekem, hogy nyitott, kíváncsi, hogy mer kérdezni, és hogy a pár hónap alatt a lelkes különórákkal megedzett angoltudását máris használta (örök hála érte Ildi!) és az első iskolai napján mert kommunikálni egyedül egy vadidegen környezetben egy vadidegen nyelven. És nem sírva jött haza az iskolából, mint otthon az utóbbi egy évben szinte minden délután. Izgul de nem szorong. Itt is vannak szabályok, de szabadság is van.  

Ó, és az a bizonyos éneklő lovasrendőr karrier, amit Szonja 2 és fél évesen álmodott magának és ragaszkodott hozzá kitartóan 8 éves koráig, idén tavasszal végleg leáldozott. Egy helsinki-i designmúzeumlátogatás után megsúgta, hogy ő inkább designer szeretne lenni. Bár totális támogatásunkat élvezhette a korábbi elképzelésében is, most úgy tűnik ez a jelenlegi álma kicsit életszerűbb. Természetesen már világmegváltó, grandiózus agymenési vannak ebben a témában is, de pont az a lényeg, hogy sose fogyjon ki az ötletekből és célokból. :)

Újabb koncertélmény

Néha elgyengülök és megfeledkezem a tömegiszonyomról, a komfortzónámról, és meggondolatlanul veszek pár koncertjegyet. Így történt ez április végén is, amikor a dán énekes-zeneszerző Agnes Obel facebook oldalán felvillant, hogy európai koncertkörútja Budapestet is érinti. Spotify-on gyakran hallgatom én is, Szilárd is - nem sok ilyen zene van :) -, szóval azonnal rácsaptam két jegyre a május 29-i fellépésére. 

Mivel klubkoncertnek hirdették az eseményt, gondoltam nekem való, családias hangulatú, melankolikus dülöngélés lesz az A38-on vagy az Akváriumban. Szóval nem egy Depeche Mode kaliberű tömegrendezvény, ami szuper élmény lehetett, de én már a fotói láttán is leizzadtam és pánikroham kerülgetett.

Elérkezett a koncert napja (Szonja kétnapos szülinapi fesztiválozása után.) Nagy levegőt vettem, amikor szembesültem az információval: minden jegy elkelt. Szóval teltház lesz. Ami tömeget jelent. Nem túl rutinos koncerjáróként nem is vagyok otthon a helyszínekben, ezért csak utánanéztem, hogy akkor most hol is lesz ez a koncert? A38? Ja nem, ő csak szervezi. Huh. Akkor nem lesz alattunk víz. Akvárium? Remélem elég tágas. Hol is van ez?! Oh. Szóval felettünk lesz a víz... (Remek. A tömeg és a víz hasonló hatással van rám.)

Azt azért halkan megjegyzem, hogy évente egyszer sikerül ilyen szülői kimenőt összehoznunk, úgyhogy Szonja természetesen sértődötten vette tudomásul, hogy nélküle megyünk. De rendes gyerek, azért jó szórakozást kívánt. 

A nyárias időre való tekintettel egy igen kicsi fekete ruhát húztam egy kényelmes, lapos fekete szandállal. (Ki fog derülni, hogy nagy hiba volt mindkettő.) Hétre ígértek kapunyitást, nyolcra a koncertet, úgyhogy időben elindultunk, mert nem szeretek utolsó pillanatban érkezni. 19:04-kor pár utcányira az Erzsébet tértől egy parkolóóra előtt próbálkoztam becsengetni az egy órányi díjat az automatába, de sikertelenül, mert a nálam lévő 400 Ft 19:59-ig volt elég. Még egy 5 Ft-ost sikerült előhalásznom a kistáskám mély bugyraiból, de az kb. 10 másdpercet javított az intervallumon, szóval sztornóztam. Közben találtam még egy 100 Ft-ost és nagylelkűen bedobtam biztos ami biztos alapon. Semmi. Nem akart jegyet adni. Ezt eljátszottam háromszor. Szilárd már türelmetlenül nézte, mit művelek ennyi ideig, de amikor felvázoltam neki, hogy ha csak 400 Ft-ot dobok be, akkor 1 egész percig díjtalanul használjuk az utcát és magunkat ismerve úgyis megbüntetnek. Ha viszont rádobok egy 100 Ft-ost, akkor - hiába nagylelkűsködök - visszadobja az egészet. Szóval a tervem az lett, hogy várok egy percet, így a 400 Ft pontosan este 8-ig elég lesz. Az egy perc végül két perc múlva telt le, mert a parkolóórán valamilyen varázslatos oknál fogva a 19:04 után 19:06 következett. Úgyhogy két perc toporgás után 400 Ft bedob, parkolójegy megszerez és irány az Akvárium, időnk mint a tenger.

Nyolc körül megkaptuk a karszalagokat és beléptünk az Akvárium sötét jégvermébe. A hely teljesen újszerű élmény volt. Életemben talán egyszer jártam itt egy téli WAMP vásáron - de akkor bizonyára fűtöttek -  mert nem fázott így a ... lábam. A hideg csontig hatoló volt a kinti 26 fok után. Szerencsére farmerkabátot hoztam magammal, de a lábam kihűlése ellen nem volt mit tenni. (Így jár az, aki nem a jó öreg farmernadrágját húzza magára nyáron is, hanem nyári ruhát. Szóval a ruhaválasztás nem jött be.)

Beindult a helyezkedés. Nyugtáztam, hogy a teremben kábé mindenki magasabb nálam és valószínű a terem hátrafelé lejt, úgyhogy igyekeztünk minél előrébb helyezkedni mi is, hogy jól lássunk. De mivel mégiscsak koncertre jöttünk, volt sok ember, na. Középen a kigyúrt fiú, akinek olyan széles háta volt, hogy a színpad közepét teljesen kitakarta előlem. Aztán a velem hasonló magasságban elhelyezkedő lány a kétméteres fiújával vágta az utat az első sorok felé. Majd két lány "Mi kicsik vagyunk" szöveggel közelítve - egyikük frissen bodorított méretes mikrofonfrizurával, sörrel egyensúlyozva (már ekkor tudtam, hogy előttem fognak megállni) - eltipegtek mellettem kedvesen és lecövekeltek előttem. Akkor én is hasonló kedvességgel tettem egy megjegyzést. Rámnéztek és nyugtázták, hogy ők valójában nem is olyan kicsik, mint gondolják, úgyhogy szájbiggyesztve továbbálltak. Előttem két másik lány állt, akik nagyon rég találkozhattak egymással mert nagyon sok mondandójuk akadt egymásnak... És természetesen Murphy törvénye szerint, ahol én állok, ott dörgölőzik át minden ember a láthatatlan folyosón közlekedve, szóval jogosan útban fogom érezni magam, bárhol is álljak. És a koncert még el sem kezdődött.

Előzenekarként egy csendes szőke lány lépett a színpadra - olyan csendben, hogy senki nem vette észre. Amikor az első szám végén megköszönte a figyelmet, a közönség nyugtázta, hogy ez a lány még nem az a lány, úgyhogy beindult a csevegés ezerrel. Szilárddal egymásra néztünk és értetlenül a körülöttünk álló emberekre. "Hm. Koncerten vagyunk. Vagy nem?" Az előttem álló két lány szakmai és magánéleti titkait próbáltam figyelmen kívül hagyni és a színpadra koncentrálni, de sikertelenül. Ahogy erősödött az alapzaj, úgy a lány hangja is a színpadon, de csak épp annyira, hogy kellemesen tudjon csevegni az, aki csevegni akar és kellemesen álomba szenderüljön az, aki meg azt akar. Én az utóbbiak táborába billentem bele a pohár bor hatására, úgyhogy egy idő után mi is beszélgetni kezdtünk, hogy ne aludjak el, majd elmentem egy üveg vizet venni, mert egy óra ácsorgásban már a lábam is elgémberedett és szomjas is voltam. Végül kilencet ütött az óra, és Agnes Obel a színpadra került. És végre mindenki más elhallgatott.

Kicsit kényelmetlenül érintett, hogy csak a színpad két oldalát látom, még lábujjhegyre állva is, úgyhogy felemeltem a kezemben lévő telefont és csináltam egy képet, hogy lássam mi folyik ott. Majd a saját szemszögemből is. Ezen az "apró" különbségen nagyon jól szórakoztunk. Mutatom:

Szóval legközelebb magassarkú cipő vagy kissámli. (Vagy mamusz, spotify és otthonmaradás.)

Az előttem levő két lány viszont továbbra is az élet nagy dolgait próbálta megvitatni, úgyhogy egy szám után hátrafelé vettük az irányt. A terem időközben teljesen megtelt és az érzés - miszerint a terem hátrafelé lejt - megerősödött bennem. Most már Szilárd sem látott semmit. De végre nem pofáztak az arcomban és hallgathattam a zenét, (számolhattam a plafonon a reflektorokat, mert azokat jól láttam) és ezen a tájékon a közönség is aktív érdeklődést mutatott a koncert iránt és nem utolsósorban nem éreztem magam annyira heringnek. Vagy szardíniának. Vagy mi az a hal, ami olyan sűrűn van a dobozban. Mint mi az Akváriumban... A zene nagyon rendben volt és a színpadkép is nagyon hangulatos atmoszférává alakult időközben. A közönség pedig - a körülményekhez képest - irtó lelkesen reagált minden számra.

Összességében szuper koncert lett volna, ha nem hűtik le húsz fok alá a termet, ha alacsonyabbak az emberek vagy ha egyszerűen a Művészetek Palotájába szervezik ezt az egészet. Mert valljuk be, nem egy táncolásra késztető zenéje van Agnes Obel-nek. De az is lehet, hogy a hiba az én készülékemben van. :) Legutóbb az Anima Sound System koncert a MÜPA-ban pont a fordítottja volt: hiába volt a nagyzenekari filharmonikus kíséret és ülőkoncert, senki nem bírt magával, az egész terem ritmusra rázta minden testrészét. 

Szóval sikerült egy újabb szürreális koncertélménnyel gazdagodnom.
Még gondolkodom, hogy a P!nk koncertet bevállalom-e a Szigeten... vagy ugrálok inkább  a kertben Szonja trambulinján.

Winter Wonderland

Én viszont öt év alatt sem mutattam hajlandóságot a síelésre, szóval volt időm sétálni nagyokat a hegyekben. A héten találkoztam nyuszival, mókussal, mindenféle nyomokkal a hóban és Szonja jóvoltából egy csapat "rókával" is... :)

Greetings from Austria

Egy újabb felejthetetlen hét. Szonja már ötödik éve síel. :)

Mert párosan szép

A lányok szuperképességeik mellett természetesen a fiúk sem maradhatnak el.

Íme néhány:

Lányokról lányoknak

Felbukkant pár lány a rajzaim között, akiket mindenképp "életre szerettem volna kelteni." Egyelőre a színezhető verziókig jutottam (Szonja nagy örömére, mert így neki is jut teendő, amíg betegszabadságát tölti mellettem.) És persze mindenki másnak aki kinyomtatja. :)

Ha a színes képek is elkészülnek, szerintem lecserélem a képeket a gyerekszobában.